Bizonyságok

Kedves testvéreim Krisztusban!

Szeretném megosztani veletek, hogy Isten milyen hatalmas csodákat tett az életemben.A megtérésem teljes mértékben neki köszönhető, ő keresett meg engem, előtte semmit nem tudtam Isten dolgairól, sőt ha szóba hozták a dolgot akkor nem akartam még hallani sem róla.Sajnos okkult dolgokkal foglalkoztam (ezoterika ,Prána, stb...)Történetem úgy kezdődött, hogy találkoztam egy illetővel aki ilyen dolgokkal foglalkozott és szerette volna, hogy nála dolgozzak.Hála Istennek akkor nemet mondtam.Ez az illető feltett akkor egy igen érdekes kérdést amire megdöbbentem a saját válaszomon.Azt kérdezte hiszek e Istenben?Én azt feleltem, hogy nem tudom...talán FÉLEK....akkor még nem tudtam, hogy azért adtam ezt a választ mert a bűn uralma alatt, még a világ gyermeke voltam.Aztán úgy 2 hét múlva volt egy álmom, ahol Isten kijelentette magát.Láttam magam egy nagy tömegben ahol mindenki énekelt.Hallottam egy nagyon erőteljes hangot ami azt mondta, hogy MOST TE KÖVETKEZEL,EMELKEDJ!Felnéztem és láttam fent egy ajtót ahonnan fény áradt ki és tudtam oda kell jutnom, mikor ezt megértettem elkezdtem emelkedni de hírtelen lentről valaki megragadta a kezemet.Azután megint hallottam , hogy a hang azt mondja NE FÉLJ, MERT JÉZUS TUDJA MIT ÉRZEL..Abban a pillanatban ahogy ezt elfogadtam a kéz lehullott rólam és én csak emelkedtem felfelé közben hallottam , hogy ismét szól és azt monja HINNED KELL.Én meg közben folyton kerestem a hanghoz tartozó embert is, de nem láttam sehol.Mikor megérkeztem a fényhez láttam, hogy jobb oldalon megjelent Jézus.Hosszú fehér palástban volt a haja aranyszőke, nem voltak arcvonásai csak egy nagy fényt láttam az arca helyén.Aztán felébredtem és nagyon megilyedtem éreztem hogy a szívem a karjaim és az egész mellkasom bizsereg, valami nagyon nagy erőt éreztem ami átjárt.Most már tudom, hogy a szent szellem volt.
Ettől a pillanattól kezdve hihetetlen vágyat éreztem arra, hogy Jézust a Krisztust megismerjem.Megvettem a bibliát és sokat olvastam.Teljesen megváltozott az életem, az Úr folyamatosan alakított és a mai napig is formál.Megszabadított a dohányzástól egyik napról a másikra,emlékszem arra, hogy éppen az járt a fejemben veszek egy doboz cigarettát de abban a pillanatban valami felbugyogott a torkomban és köhögés kiséretében távozott.Másnap mikor megéreztem a dohányfüstöt a folyosón úgy éreztem, mintha a tüdőmet tépték volna ki.Dicsőség Istennek!Betegségből gyógyított meg, epilepsziás voltam.Megszabadított az évek óta tartó gyötrő félelemtől. Megáldott a magánéletemben is.Sokat szenvedtem rossz kapcsolatok miatt.Az igazi teljes változás viszont akkor kezdődött amikor teljes mértékben alárendeltem magam az Úrnak és elfogadtam, hogy minden ami a Bibliában le van írva az igaz. Elfogadtam a kijelentéseit, parancsait és úgy szerettem volna élni ahogy ő kérte.Akkor értettem meg, hogy Isten azért mondta el ezeket a dolgokat, hogy jó legyen és nem azért mert azt akarja hogy szenvedjünk.
Szóval kértem az Urat, hogy adjon olyan társat aki szintén hívő, akivel nagyon fogjuk szeretni egymást. Kértem, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezzen egészen aprólékosan és, hogy azt az embert adja, akit ő nekem szánt.Dicsőség Istennek!Megkaptam tőle azt a társat,férjet akit nekem készített és pont olyat amilyet kértem!(A történethez még hozzá tartozik, hogy a párom is mélyponton volt, megismerkedésünk előtt pár nappal azt mondta Istennek, hogy tőle elfogad születésnapi ajándékot és ha úgy látja jónak adjon mellé társat.Imátkozása után, pár nap múlva interneten rátaláltam, és írtam neki)Nem sokat vártunk a házassággal, mert tudtuk Istentől kaptuk egymást és Istennek az a kérése, hogy legyen tulajdon férjünk, feleségünk.Semmink nem volt,még állásunk sem..De hittük, hogy Isten megsegít.Így is volt, mindig az utolsó pillanatban bejött valamennyi pénzösszeg és soha nem szűkölködtünk! Bejelentkeztünk és két tanu jelenlétében összeházasodtunk.Esküvő után Isten nagyon megáldott minket, a semmiből lett saját lakásunk, jó munkahelyünk és lelki gyógyulásunk, örömünk, boldogságunk egészségünk!Amire rájöttem, hogy nem kell érteni, hogy miért kell csinálni amit Isten leírt, hanem csak hittel elfogadni és megcselekedni azt a lépést az életünkben.Isten soha nem változik meg, ő tegnap ma és mindörökké ugyanaz az élő és cselekvő Isten, akinek még a változásnak az árnyéka sincs meg.Képes olyan csodákat tenni ma is, mint az Apostolok idelyében, a többi rajtunk múlik.Hála és köszönet, dicsőség a magasságos Istennek!Köszönöm, hogy leírhattam és megoszthattam veletek.Isten áldása legyen rajtatok.

Szeretettel: K.H.J.

A következőkben arról olvashatsz, hogyan változtatta meg radikálisan Jézus Krisztus az életemet.

84-ben láttam meg a napvilágot, egy félig ateista családban. Szüleim sosem beszéltek a hitről, de szívem legmélyén meg voltam győződve Isten létezéséről. "Hamar" betöltöttem a 14. életévemet és elkezdtem lázadni minden és mindenki ellen. Mindig megtaláltam a ,,rossz" társaságokat, így hamar eltorzult az értékrendem.

Elkezdtünk bandázgatni és rászoktunk a cigarettára, majd később a fűre. Vakmerőnek gondoltuk magunkat és látva a társadalmi helyzetet, a példaképeink a nagystílű bűnözők lettek. Benne voltam betöréses lopásokban, lehúzásokban, fenyegetésekben, hazudozásokban. Miközben ezeket a dolgokat cselekedtem a szívem megtelt félelemmel, kisebbrendűségi érzésekkel, elutasítottsággal, gyűlölettel és ezt keménységgel és egy kés viselésével próbáltam orvosolni. Kezdtem belefolyni az éjszakába, míg végül nem láttam kiutat. Úgy gondoltam az életem kétféleképpen alakulhat: vagy börtönbe kerülök, vagy ,,leszurkál" valaki.

Szüleimmel a kapcsolatom megromlott, annyira hogy már nem is beszéltem velük... 2002-ben azonban valóságosan megtapasztaltam Isten helyreállító munkáját az életemben. A szüleim és a bátyám befogadták a szívükbe Jézus Krisztust és láttam a változást az életükön. Hívogattak a gyülekezetbe és mondták, hogy Istennek van hatalma megváltoztatni engem. Mindig elutasítottam őket mondván: ,,ez nem az én társaságom, babazsúrokra nem vagyok kíváncsi, és csak be leszek korlátozva..." Eldöntöttem, hogy motorozni fogok és a barátommal közösen vettünk egy motort.

Teljesen elfogyott a pénzem és még kellet volna vennem egy bukósisakot. Soha nem kértem pénzt a szüleimtől, valamiért mégis anyukámhoz fordultam segítségért. Ő bölcs volt és azt mondta, hogy nem kell megadnom, ha elmegyek vele a gyülekezetbe pár alkalomra. Gondolkoztam és úgy tartottam, hogy nincs semmi veszteni valóm. Az emberek arcán mosolyt és örömöt véltem felfedezni. Sokan elmondták az életüket, és hogy hogyan változtak meg Jézus segítségével. Hitet kaptam arra, hogy valóságosan találkozhatok Istennel. Imádkoztak értem sokat az alkalmakon és választás elé állítottak a Biblia szerint.

Élhetek úgy mint eddig: félelemmel, keserűséggel, vagy ezektől mentesen Jézussal. Azt mondtam: ,,ha Jézus megszabadít engem akkor Őt szolgálom, ha pedig ez csak kitaláció akkor nem vesztek semmit és élem tovább az életem reménytelenül." Kaptam egy Bibliát és elkezdtem Őt keresni, énekeltem otthon a szobámban dicséreteket. Minden nap úgy feküdtem le, hogy ma nem történt semmi, de holnap biztos találkozom vele. Ez így ment heteken keresztül, míg egy napon Isten dicsőségének a Szelleme leszállt a szobámba valóságosan. A földön voltam és csak sírtam és nevettem. Megértettem, hogy az én bűneim választottak el Tőle idáig és éreztem a tiszta, őszinte szeretetét. Számomra nem kérdés a valósága.

Az ezt követő napokban észrevettem, hogy nincs bennem gyűlölet az emberek iránt és értéknek látom őket. Eltűnt a szívemből a keserűség, a félelem és ezt Jézusnak köszönhetem. Megszabadultam a bűneim által rámnehezedő terhektől. Elfordultam a régi életemtől és élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Kívánom, hogy minél előbb ismerd meg az Igazságot: Jézust, és Ő megszabadít a bűneid következményétől!

"Jézus az Úr az életemben"

Szeretném leírni, mi történt velem, amikor Jézus Krisztus bejött az életembe. Persze ez a folyamat már a születésemnél kezdődött, de így kicsit hosszú lenne, úgyhogy... Tehát én mindig hittem hogy létezik egy természetfölötti erő, egy Teremtő. A szüleim mondták, hogy Isten az. Egy ideig hittem is a dologban, mint ahogy általában a gyerekek, és 17 éves koromig jártam egy keresztény gyülekezetbe, ahol olvastuk a Bibliát és imádkoztunk, de nem történt ott velem semmi különös. Aztán jött az első szerelem, ami teljesen elszakított ettől a gyülekezettől, a szüleimtől, nem gondoltam többé Istenre. Ezzel a fiúval sok mindenbe belementem, többek közt a paráznaságba. Ez ma a legtöbbekkel megtörténik (sajnos), de miért sír majdnem minden lány a nevezetes pillanatban, és miért érez hiányt és lelkiismeretfurdalást másnap reggel, amikor felébred?

Szóval jött a dohányzás, az ivás, meg persze a fű - nem voltam még egyikkel sem függő viszonyban. Úgy gondoltam szabad vagyok, nem szólnak bele az életembe a szüleim. A barátommal nem működött a kapcsolat, másfél év után szakítottunk. Ő egy 34 éves férfi volt és mindennap éreztem magamon, hogy talán ezt nem kéne, koszosnak éreztem magam, a barátnőim előtt nehezen vállaltam be a párom korát, ez igen nyomasztó volt. A szakítás után úgy éreztem, hogy szinte beleőrülök a fájdalomba és ezt egyből ,,enyhíteni" tudtam a barátaim társaságában alkohollal. Jöttek a nagy hétvégi bulik, meg persze az első ,,egyéjszakás", aztán ez így ment tovább... Egyre több barát, egyre több buli, egyre jobb pasik, több pénz, mert lett munkahelyem, leérettségiztem, felvettek a főiskolára. Viszonylag elégedett voltam az életemmel, sikeresnek, okosnak éreztem magam.

Aztán kezdtem rájönni, hogy valami hiányzik az életemből, egyedül éreztem magam, és úgy éreztem: senki nem szeret. Egy este ennek kapcsán sok impulzus ért egy beszélgetés során. Egy barátommal arról beszélgettünk, hogy az ember egyedül van, egyedül ébred fel, a döntéseket egyedül hozza meg az életében. Ez a felismerés nagyon elgondolkoztatott és mélyebb helyzetbe sodort, kezdett elegem lenni a dolgaimból.

Ekkortájt elért a ,,nagy szerelem", e a hiányérzet bepótlója egy csinos, magas, feketehajú buddhista fiú személyében. Nem tudtam mi lesz a kapcsolatból, eleinte nem voltam szerelmes, de később nagyon erős ragaszkodást éreztem, amiről láttam, hogy őt zavarja és kiderült, hogy ennek a kapcsolatnak sem lesz jövője, mert teljesen különböző életfelfogásunk volt. Ezalatt azt hittem boldog vagyok, igyekeztem úgy tenni, mintha leszoktam volna a dohányzásról (persze sutyiba...), a bulik hiányoztak mindezek ellenére. Akkor jött egy másik fiú, ezzel párhuzamosan. Úgy éreztem vele bosszút állok a páromon, elkezdtem hazudozni. Két hét után betelt a pohár és szakítottam mindkét fiúval. A buddhista fiút nehéz volt elfelejteni, 30 éves volt, nagyon ragaszkodtam hozzá, beleszólt az életembe, formálta a jellememet és igyekeztem ehhez alkalmazkodni. A ,,lolita effektussal" pedig különösen szerettem játszani, de most már ezt betegesnek és visszataszítónak tartom. Elegem lett a férfiakból. Keserűséget éreztem annak ellenére, hogy azt hittem szabad vagyok. Dohányoztam, és a piálás is egyre gyakoribb volt. December végére eljött a teljes kiégés. Mi jöhet még? - kérdeztem magamtól.

Egy este a kedvenc kocsmámba mentem jazz koncertre. Kimentem beszélgetni az előtérbe, és a hátam mögött Jézus Krisztus nevét hallottam. Ez teljesen megzavart, és bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Kiderült hogy egy ismerős fiú nemrég megtért és ezt mesélte el másoknak. A beszélgetésnek az volt a lényege, hogy van Isten, van Jézus Krisztus, aki él, mert feltámadt és egyedül a bűneim választanak el Istentől. Meg kell térni, bár nem tudtam ez mit jelent. Az ezután következő hónap még jobban lehúzott lelkileg. Egyik este nagyon berúgtam, és nem tudtam aludni, erős szívdobogás jött rám, azt hittem végem. Rájöttem, ha így folytatom tovább, meghalok. Egy másik este a munkából jöttem haza és a húgom, aki két évvel fiatalabb nálam, és akivel mindig együtt buliztam, egyedül volt otthon, teljesen részegen, sem járni, sem beszélni nem tudott, láttam kívülről magam és szégyenérzet fogott el.

Mindezek után egy levelet találtam a postaládában, az a fiú írt, akivel a kocsmában Jézus Krisztusról beszélgettünk. Sok áldást kívánt és üzente hogy hívjam fel. Megtettem, találkoztunk két hétig majd minden nap. Sokat beszélt Jézusról és imádkozott is értem. Mondta, hogy menjek el egy alkalomra, ahol keresztyén fiatalok együtt imádkoznak és beszélgetnek a Bibliáról. Nem nagyon tetszett, mert féltem hogy ,,ez egy szekta és csak a pénzemet" akarják. Két hét elteltével azonban elmentem.

Az alkalom egy lakásban volt, egy úgynezevett házicsoporton. Kb. 10-15-en voltunk és voltak hozzám hasonló, megtérni vágyó, bűnös fiatalok, tehát nem éreztem magam egyedül a ,,szent keresztyének" között. Beszélgettünk, rám jutott a sor, bemutatkoztam, meséltem az életemről, aztán jött az ima. Elhatároztam: én is imádkozni fogok. Becsuktam a szemem és kértem Istent, hogyha tényleg létezik, hadd érezhessem meg. Megdöbbentő dolog történt: nem láttam Istent, nem is hallottam, de éreztem az Ő hatalmas és mindenható jelenlétét. Ez akkor még nem volt számomra megnyugtató, sőt legszívesebben elrohantam volna, de tudtam, hogy csak a bűneim súlya nehezedik rám, és ezt Jézus Krisztus kereszthalála kiváltja. Befejeztük az imát, nem mondtam senkinek semmit, hazamentem. Másnap, mikor felébredtem még mindig ott volt velem ez a különös érzés, tehát úgy döntöttem imádkozom. Letérdeltem a szobámban és bocsánatot kértem Istentől a bűneimért, kértem hogy legyen Ő az Úr az életemben. Engedelmeskedni akartam neki, kértem, hogy legyen meg az Ő akarata az életemben, és soha ne hagyjon el. Azóta minden reggel érzem az Ő szeretetét. Istennek hála azóta a húgom, az egyik öcsém és a szüleim is megtértek. Ahogy akkor kiléptem az utcára és a zsebembe nyúltam, ott volt a cigim, amit azonnal ki is dobtam. Éreztem, hogy nincs szükségem rá többé, mert boldog vagyok.

Ha magadra ismertél az életemből, a problémáimból, tudd meg, hogy Jézus Krisztusra van szükséged! Isten teremtett. Térj hozzá vissza és mindennél nagyobb szeretetet fogsz tapasztalni az életedben!

Kedves házaspárok!
Szeretnénk Veletek megosztani életünk legjobb döntésének történetét!

16 éves házasok vagyunk férjemmel, 3 gyermek szülei. 1989-ben házasodtunk össze, s éltük a ,,mintaházasok" életét. Gyermekeink születése, nevelése töltötte be mindennapjainkat. Az ,,állami" munkahelyünk megszüntetésével - mely egyre alacsonyabb életszínvonalat biztosított számunkra - mint oly sok magyar ember, kényszervállalkozók lettünk. Üzletünk egyre bővült, nem panaszkodhattunk az anyagi javakra, de ahhoz, hogy mindig szinten tartsuk magunkat, és családunkat, férjemnek hetente több napot is vidéken kellett tartózkodnia, s ha hazajött is a munkával, vállalkozással kapcsolatos ügyek, problémák vettek körül bennünket. E közben én neveltem a három kislányunkat, dolgoztam, tanultam. Az együtt töltött napok pedig egyre inkább az egymás között felgyülemlett feszültség levezetésével teltek el. Házasságunk kiégett, megromlott, s még egy ,,harmadik" személy is jelentkezett vigasztalásomra, mely kapcsolatot szívesen fogadtam akkor. (Ez volt életem legrosszabb döntése). Először szépnek ígérkezett ez a helyzet, de később jöttem csak rá, hogy a házasságon kívüli kapcsolat mennyi keserűséggel jár, de akkor már késő volt. Többször fordult meg az öngyilkosság gondolata is a fejemben. Amikor már a válóperes ügyvéd előtt jártunk közbeavatkozott Ő - akinek az ,,örök" életünket köszönhetjük. Férjemet barátaink elhívták egy gyülekezetbe, ahol a vasárnapi igehirdetés témája ,,A családapa és férj szerepe a családban" volt. Férjem ebből megértette azt, hogy mit és hol rontottunk el, s még azon a vasárnapon őszinte bűnbánatot tartva befogadta az Úr Jézust a szívébe, s kérte a segítségét. S akkor Isten közbeavatkozott az életünkbe. Miután hazajött, mesélt nekem arról, hogy van remény arra, hogy helyrehozzuk az életünket, amiről persze én hallani sem akartam. Férjem kérésére adtam egy utolsó esélyt ,,magunknak", következő vasárnap egy álom hatására mégis elmentem vele abba a gyülekezetbe, s akkor éreztem először, milyen erővel vonz Isten magához, s Ő nem akarja azt, hogy széthulljon a házasságunk, s hogy a gyermekeink szenvedjék el a ,,válás" okozta fájdalmakat... Ennek ellenére a következő kedden elköltöztem otthonról a lányokkal. Mikor már egy hete külön laktunk gyermekeimmel a férjemtől, semmiben nem találtam örömöt. Az egy hét alatt átéltem a kínon kínját. Állandóan a szép emlékek jártak a fejemben, mégis éreztem, hogy egyedül képtelen vagyok a ,,döntést" meghozni, hogy visszaköltözzek az otthonunkba. Aki csak felhívott a gyülekezetből, mindenkitől azt kértem, hogy imádkozzanak értem, s én is azt tettem folyamatosan. A gyülekezet lelkipásztoraitól is nagyon sok bátorítást, tanítást kaptam. De mégis, úgy éreztem, hogy egy mély gödörben vagyok, ahonnét képtelen vagyok egyedül kijönni. Következő vasárnap - emlékszem - lementem a boltba délután, s ahogy kifele jövet kiléptem az ajtaján, úgy éreztem, mint ha valaki felemelt volna, s felhúzott volna a mélységből. Szabadnak éreztem magam, s azonnal meghoztam a döntést: másnap hazaköltözöm. Miután felhívtam a férjemet, s elmondtam neki a döntésemet, elmesélte, hogy Ő délután a gyülekezetben volt, s abban az időpontban, amikor a döntést meghoztam, közösen imádkozott értem a gyülekezet. Akkor tudtam - maga az Úr Jézus Krisztus volt az, aki felemelt engem. Másnap reggel azzal a mondattal kezdtem a visszaköltözést, hogy ,,Uram! Legyen a Te akaratod szerint!" S lett is. Attól a naptól fogva soha nem látott békesség, boldogság, megújult szerelem költözött otthonunkba, ami azóta is tart. Életünkben a legelső helyre Isten és az Ő igéje került! Őt követjük, s keressük az Ő akaratát, mert akkor megtanultuk, hogy Ő mindig a legjobbat akarja adni nekünk. Így vagyunk igazán boldogok, s erre a pecsét mindig a gyermekeink ragyogó arca, mikor közös családi programokon átölelve bennünket boldogan mondják: ,,Anya! Apa! Olyan jó, hogy nekünk ilyen boldog családunk van!"

Üzenetet hozott a mennyből

"Rémesen zavarban voltam, mert csak egy szál nadrág volt rajtam, és az a rengeteg ember ott kavargott körülöttem" - emlékszik vissza feltámadása pillanatára Daniel Ekechukwu. Ekechukwu azóta Reinhard Bonnke német evangélista oldalán járja a világot, hogy minél több embernek elmondja halálon túli tapasztalatait és feltámadását, átadva az üzenetet, amiért visszajött.

Daniel Ekechukwu, kezében a saját halotti bizonyítványával. Visszajött

"Rengeteg keresztény gyülekezetbe meghívnak azóta, sok-sok faluba, hogy elmondjam, ami velem történt. Ahogy beszélek, nagyon sokan megtérnek, és átadják az életüket Jézus Krisztusnak" - mesél Ekechukwu arról, hogy feltámadása óta nemcsak saját élete, de ennek nyomán számos más em-ber élete is megváltozott. Történetét azóta több nigériai napi- és hetilap is feldolgozta, az eset tanúi pedig filmen számolnak be tapasztalataikról. Daniel Ekechukwut 2001. november 26-án halálos baleset érte, amikor autója fékje egy lejtőn felmondta a szolgálatot. Nem halt meg azonnal, csak a mentőautóban, miközben egy másik kórházba, saját orvosához akarták szállítani, ahova azonban már csak halottan érkezett meg. A halál beálltát több orvos is megállapította, majd a testet a halottasházba szállították balzsamozásra. Felesége nem nyugodott bele a halálába, és hosszas huzavona után elérte, hogy férje holttestét Onithsába szállítsák, ahol Reinhard Bonnke német evangélista tartott összejövetelt több mint húszezres keresztény tömegnek. A hívők intenzív imát kezdtek Danielért, aki hamarosan elkezdett lélegezni, mire a jelenlevők masszírozni kezdték még mindig merev végtagjait. Lassan viszszatért belé az élet, és a több mint húszezer ember valódi feltámadást ünnepelhetett. Daniel azóta csatlakozott Reinhard Bonnke "Christ for all Nations" (CfaN) szolgálatához, hogy amerre jár, beszámoljon élményeiről. "Még beszéltem a feleségemhez, amikor megláttam két férfit magam mellett - idézi fel Daniel utolsó perceit a mentőautóban, útban egyik kórházból a másikba. - Ruházatuk és nézésük pillanatnyi kétséget sem hagyott afelől, kik lehetnek, és miért jöttek. Beszélni akartam, de csendre intettek. Kétfelől kézen fogtak, és elhagytuk a mentőautót. Ezen a ponton vált világossá számomra, hogy gyakorlatilag már halott vagyok." Nneka, a feleség visszaemlékezése szerint csak a harmadik kórházban találtak ügyeletes orvost, aki azonnal megállapította a halál beálltát, és kérte, hogy vigyék el Daniel testét, mert ő már nem tud mit tenni. "Megdöbbentő... - summázza a hatást a halált megállapító dr. Anuebunisa. - Egy halott, aki él..."

A halotti bizonyítvány

Daniel testét azután egy halottasházba vitték, hogy bebalzsamozzák. A balzsamozó visszaemlékezése szerint azonban ez lehetetlen volt, mert ahányszor megpróbálkozott azzal, hogy a halott testébe a bomlást akadályozó vegyi anyagot fecskendezzen, egy furcsa erő mindannyiszor megakadályozta, hátratántorítva őt a testtől. Ezen még a sokat tapasztalt, megmagyarázhatatlan jelenségekhez szokott hullamosó is fennakadt, úgyhogy egy időre feladta a próbálkozást. Éjszaka tovább folytatódtak a rejtélyes események. A hullaházból hangos zene, éneklés és tapsolás hallatszott, amely mindannyiszor abbamaradt, amikor megpróbált belépni az épületbe. Másnap kollégáival együtt sem voltak képesek elkezdeni a balzsamozást, mivel ismét nem tudtak közel kerülni a testhez, amelyet végül a Daniel halálába belenyugodni képtelen özvegy vitt el a helyszínről. Nneka tudta, hogy Reinhard Bonnke Onitshában szolgál, ezért kiharcolta a családnál, hogy elvihesse férje háromnapos holttestét. Onitshában nem kis nehézségekbe ütközött, hogy a Grace of God miszszió épületébe egy halottal bejussanak. "Az épület előtt folyó vitáról Bonnke is értesült, és személyesen utasította a biztonsági őröket, hogy engedjenek be minket - meséli Nneka. - Akkor is csak úgy mehettünk be, hogy Danielt kivették a koporsóból, és karjánál fogva cipelték be egy alagsori helyiségbe, hogy az emberek ne ijedjenek meg." Daniel természetesen a hullamerevség állapotában volt ekkor, így a segítőknek nem volt könnyű dolguk, amikor bevitték és két összetolt asztalra fektették. "Olyan volt a teste, mint a szárított hal" - jegyzi meg az egyik pásztor, aki a többiekkel együtt imádkozott Daniel feltámadásáért. "Amikor a két angyal kihozott a mentőautóból, átadtak egy másik angyalnak, aki magával vitt, hogy mutasson valamit - szól Daniel beszámolója. - Először a Paradicsomba vitt... Embereket láttam olyan fehér öltözetben, mint amilyen az angyalokon is volt. A testük úgy fénylett, hogy angyaloknak hittem őket, de a velem lévő angyal azt mondta, ők is emberek: ők azok, akik a földön élve Istent szolgálták, a hitüket Krisztusba vetették, és igazak voltak... Istent dicsőítették, pontosan együtt énekelve és emelve a kezüket, mintha valami egyszerre mozgatná őket. Annyira megragadott, amit láttam, hogy szerettem volna csatlakozni hozzájuk, de az angyal nem engedett... Ezután egy nagy palotához mentünk, amelyről az angyal elmondta, hogy Jézus készítette el azok számára, akik az utolsó napon igaznak találtatnak. Az épületet össze sem lehet hasonlítani semmivel, ami a földön található. Az angyal azt mondta, hogy a palota készen áll, de a szentek még nem készek. Jézus azért késlekedik, mert az egyház még nincs készen... Ezután az angyal egy szempillantás alatt egy hatalmas kapu elé vitt, amely a pokol kapuja volt. Ahogy a kapu kinyílt, elgyötört emberi arcokat láttam, mindenféle fajú és bőrszínű embereket... Nem láttam mást, mint egy furcsa erőt, amely kínozta őket. Nem volt tűz, nem láttam lángokat, de olyan volt, mintha tűzben égtek volna, és a szenvedésük kibírhatatlan volt... Egy hatalmas árok választott el a pokol kapujától... Az egyik ember a nevemen szólított, és azt mondta: ő is pásztor volt a földön, de elsikkasztotta a gyülekezet pénzét... azt mondta, ha segítek neki kijönni, visszaadja a pénzt." Mindeközben Onitshában már javában folyt az ima Daniel holtteste felett. "Tudod, hogy ha most itt kellene maradnod, a pokolra kerülnél?" - figyelmeztette Danielt az angyal. Daniel utólagos elmondása szerint azonnal tudta, miről van szó, hiszen aznap reggel egy házastársi vita folytán haraggal vált el a feleségétől. "Most már sokkal jobban félem Istent, nem vagyok hajlandó veszekedni a feleségemmel. Ha kell, inkább bezárkózom a vécébe, de nem akarok házastársi panaszokkal foglalkozni többé, hogy meg ne haragudjak" - nyilatkozta Daniel nagyon komolyan a róla készített videofilmben.

Az angyal elmondta Danielnek: a Lukács evangéliumában szereplő gazdag ember kérése ebben a generációban meghallgatást talál, és Isten megengedi, hogy egy feltámadt ember "bizonyságot tegyen nekik, hogy ide, e gyötrelemnek a helyére ne jussanak". (Lukács evangéliuma 16,28) "Az angyal azt mondta, vissza kell mennem, hogy utolsó figyelmeztetésként elmondjam az embereknek, amit láttam" - összegzi Daniel a kapott feladatot. "Amikor felébredtem, nagyon nagy zavarban voltam, mert csak egy szál nadrágot viseltem" - emlékezik Daniel (az imádkozók időközben lehúzták felsőtestéről a ruhát, miután megindult a légzése, hogy jobban masszírozhassák merev testét). "Egyfolytában a jegyzetfüzetét és a tollát emlegette" - meséli egy szemtanú. Daniel ugyanis azzal a paranccsal érkezett vissza, hogy jegyezzen fel mindent, amit hallott és látott. "Az angyal arra intett, hogy ennek a figyelmeztetésnek be kell járnia a világot. A régi életemnek vége, és szabad vagyok, elmegyek bárhova, hogy bizonyságot tegyek a feltámadásomról". "Azt tanácsolom a makacskodóknak és azoknak, akik haboznak elkötelezni magukat, hogy nyissák meg a szívüket, mielőtt még túl késő lesz. Az élet realitása nyilvánvalóvá fog válni. Amit most látunk, olyan, mint egy álom. Egy pillanat alatt semmivé lehet. A pénzed, a házad, a szépséged, a kocsid... nem fogok emlékezni egyikre sem, de Isten áldása bennem van. Amikor halott voltam, nem emlékeztem semmire, csak Isten áldására. Az emberek, akár hívők, akár nem, ezt nem hiszik el, mert még élnek. De el kell hinniük, mert túl késő lehet... Azt tanácsolom mindenkinek, hogy fusson az életéért, mielőtt túl késő lesz... Ha Isten Szelleme most megítél minket, akkor elkerüljük az újabb ítéletet. Isten Szelleme megmondja nekünk, mi a jó, és mi a rossz. De ha nincs benned Isten Szelleme, nem tudod, mi a jó, és mi a rossz. Lehet Bibliád, járhatsz templomba, de a végén ítéletre kerülsz. Most szólok, mielőtt túl késő lenne..."

2006 májusa óta szenvedtem visszatérő gerincpanaszok miatt. Az MR vizsgálat már júniusban kimutatta, hogy az utolsó gerinc csigolyánál egy hatalmas porckorong darab kiszakadt a helyéből és beleszorult az idegcsatornába. Ezért szinte tűrhetetlen és csillapíthatatlan fájdalmaim voltak. Állapotom rosszabbodása miatt október elején végre műtétre határozta el magát a sebész. A beavatkozásra október 5-én került sor. Aznap reggel is az Útmutató szerint olvastam az Igét, ahol ez állt: Mert tudom hogy ez (a műtét) nékem idevességemre lesz a ti (a gyülekezet) könyörgésetek által és a Jézus Krisztus Lelkének segedelme által (Fil 1,19). Amaz én esengő várásom és reménységem szerint, hogy semmiben meg nem szégyenülök, hanem mint mindenkor, úgy most is, nagy bátorsággal fog magasztaltatni Krisztus az én testemben. (Fil.1:19-20) Ezzel a bizonyossággal toltak be a műtőbe. Tudtam, hogy sokan, sok helyen imádkoznak értem, de egy valamire még figyelmeztetett az Úr, mielőtt elaludtam volna. Orvosok és betegek egyaránt azt mondták, hogy műtét után lesznek még rossz napjaim, a fájdalom csak sokára és lassan fog megszűnni. Azt mondtam az Úrnak: Te vagy a fájdalmak férfia- kérlek, viseld az összes várható műtét utáni fájdalmat. Átadok Neked minden fájdalmat és minden esetleges műtéti szövődményt, (részletesen felsoroltam őket) ámen. Azután következett néhány kábultan átaludt óra, amikor eltávolították a kiszakadt részt és a maradék hasznavehetetlen porckorong darabot pedig kikaparták. Ezentúl ez a két csigolya kötőanyag nélkül, mereven kapcsolódik egymáshoz- idővel össze fog csontosodni, de ennek az izületnek a mozgása mindörökre elveszett. Amikor késő este magamhoz tértem az altatás kábulatából, az volt az első gondolatom: de hát nekem nem fáj semmim! Hogy lehet ez? Gondolkodni kezdtem: talán megbénultam és azért nem érzek semmit? Megpróbáltam felhúzni a műtét előtt alig mozgó bal lábamat: könnyedén- és főleg minden fájdalom nélkül- sikerült. Tehát nem bénultam meg! Akkor legalább a sebnek fájni kellene! Hogy tudok én most a hátamon feküdni?! Talán nem is operáltak meg? Óvatosan megtapogattam magam: egy műanyag cső jött ki a hátamból, a tartalma a nyakamba akasztott zacskóba csordogált. Ilyen ékszerem nem volt azelőtt, tehát biztosan megoperáltak! A nővér észrevette, hogy felébredtem, és mozgolódásomat a fájdalom jelének tekintette. Rögtön megkérdezte: Bekössem a fájdalomcsillapító infúziót? Már ide van készítve! Köszönöm, de nincs fájdalmam. Kissé csodálkozott és óránként megkérdezte: még mindig nincs fájdalma? Nem kér legalább egy injekciót? Nem, mert nincs miért. Másnap a váltás után újabb nővér érkezett: Reggeli előtt, vagy után kössem be a fájdalomcsillapító infúziót? Se előtte, se utána nincs miért! Nem akart hinni a fülének: A férjemet a közelmúltban hasonló bajjal operálták. Ő ébredés után az ágyat rázta és üvöltött fájdalmában. A többi beteg is alig szokta várni, hogy megkapja a fájdalomcsillapítót. Sokan még hetek-hónapok múlva is bejárnak erre az infúzióra. Maga pedig egyáltalán nem kér?! Nem, mert nincs miért! A Fájdalmak Férfia teljesen átvette a műtét utáni fájdalmakat! Azóta is könnyedén, fájdalom nélkül tudok mozogni. Természetesen érzem, hogy valami történt a hátamban, de ez nem hasonlítható a műtét előtti szenvedésekhez. Amikor valamelyik műtét utáni szövődmény kezdte volna előretolni a tüneteit, csak annyit mondtam: gonosz, menj innen, ezt a dolgot én már átadtam Jézusnak! Minden tünet azonnal megtorpant és elmúlt. Másnap fel tudtam kelni, pár napon belül pedig már minden segédeszköz nélkül járni is. Első naptól kezdve speciális, testre szabott tornával segítette elő a gyógytornász, hogy a kiesett izület funkcióját más izmok segítségével pótoljam. Csodálkozva láttam, hogy sorstársaim hónapok alatt jutottak el annyi mozgásra, mint én két hét alatt! Ezt látva a gyógytornász is megjegyezte: Ugye azért tudja, hogy magával nem mindennapi dolog történik, nem ez a szokásos menetrend! Igen, tudom, velem nem mindennapi dolog történt, történik: tudom, hogy szó szerint igaz lett a műtét előtt olvasott Ige: a ti imádságaitok, és a Szent Szellem által nagy bátorsággal magasztaltatik Krisztus az én testemben! Hiszem, hogy nem fogja abbahagyni ezt a munkát, amíg teljesen be nem végzi!

Arról szeretnék bizonyságot írni, hogy mi módon mutatja meg az Úr mindennapjainkban gondviselését. Még azokban a dolgokban is, amelyek tán nem is a legfontosabbak, de szükségünk van rá. Ahogy az ige mondja: még a hajszálaink száma is nyilván van tartva. Történt egy nyári hétköznapon, hogy édesanyámmal arról tanakodtunk, hogy a telkünkön, mely Piliscsabán van, le kéne vágni a füvet, meg a gazt. Ha ugyanis ennek nem teszünk eleget, az önkormányzat súlyosan megbirságol. A helyzetet nehezítette, hogy egyrészt villanyüzemű gépet nem tudunk használni áram híjján, másrészt pedig ami gyenge fűkaszánk van (egyszerű damilos), azzal egy hétig tartott volna a derékig érő fű és gaz lenyírása. Édesanyám azt tanácsolta, hogy keressek valami ismerőst, aki vállalná a lenyírást, de én ilyet nem ismertem. Következő szombaton az imaházból az egyik testvérrel jöttem el. ő megkérdezte, mi a programom jövő szombaton. Én mondtam neki, hogy sajnos mindenképpen ki kell mennem a telekre, és megpróbánom lenyírni a füvet, bár esélyem sincs rá. Mire ő felkínálta, hogy szívesen segít, és neki megfelelő gépe is van. Meg egy platos kisteherautója, amivel el tud jönni, amire fölférnek a gépek. Hát, igencsak örültem ennek: nem is számítottam ilyen gyors segítségre. De ez még nem minden! Történt ugyanis, hogy következő kedden a lelkipásztorunk fia örömmel közölte velem, hogy több éves imádsága úgy néz ki, meghallgatásra találtatott: egy testvér ugyanis Tokodon (Dorog mellett) felajánlott egy zongorát neki, ingyen. Csak annyi volt a kérés, hogy minél hamarabb hozzuk el, mert különben tüzifa lesz belőle. Mikor a lelkipásztorunk fia ezt elmondta, (merthogy az volt az imakérése, hogy az imatermünkben legyen egy zongora) még nem tudta, hogy milyen állapotban van a zongora, és hogy mi módon kerülhet az Budapestre. Épp ezen sopánkodott, amikor eszembe jutott, hogy én szombaton megyek a telekre a platós járművel füvet nyírni. A mi telkünk Piliscsabán van, onnan Dorog (és Tokod) kb. 20-25 km. Hát igen! Az Úr nemcsak segítséget rendelt a fűnyíráshoz, nemcsak zongorát rendelt Budapestre, de még rendelt szállító járműveket is! Minden csodálatosan alakult. Ez volt kedden. Pénteken elmentünk, megnéztük a zongorát, bár én már tudtam, hogy ennyi dolog után nem lehet rossz a zongora. A lelkipásztorunk fia megnézte, és örömmel állapította meg, hogy jó, elhozhatjuk. Így érkezett el a szombat. Elmentünk a telekre. A testvér akkora motoros fűkaszát hozott, amit csak hárman tudtunk leemelni a platóról. Budapesti lévén életemben nem láttam ekkora ,,üzemi" gépet. Csak egy pici gépben reménykedtem, amivel dolgozhatunk kb. egy napot... ,de az Úr nem fukarkodott: ezzel a nagy géppel bő egy óra alatt lenyírtuk a telket. Kegyelmes volt az Úr, mert amig odafelé utaztunk, szakadt az eső, de amikor a telken voltunk, nem esett. Utána indultunk a zongoráért Tokodra. Óriási felhőszakadásban tettük meg azt a fél órát, de az Úr megint velünk volt. Mire Tokodra értünk, elállt az eső. A többiek csak értetlenkedtek, mikor azt mondtam, hogy mire odaérünk nem fog esni, és ebben teljesen biztos voltam (hála az Úrnak, aki addig már annyi bizonyságot adott). Nem csodálkoztam rajtuk, hisz akkora volt az eső, hogy alig láttunk ki az autóból. Megérkeztünk tehát Tokodra, az eső elállt, a zongorát épségben felpakoltuk, leponyváztuk, majd elindultunk haza, Budapestre. Természetesen megint elindult az eső, de ez már nekünk nem árthatott. Volt tehát aznap csodálatos fűnyírás, ajándék zongora, bezárt égi csatornák, amikor arra volt szükség, de legfőképpen csodálatos bizonyságok, és jó testvéri közösség, dicsőség érte az Úrnak. Már vagy két hónapja történt ez a dolog, de még mindig bőségesen tudok és tudunk belőle meríteni, ha nehezebb napjaink vannak. Mert minket, az Úr gyermekeit a bizonyságoknak igen nagy fellege vesz körül, hogy félre tudjunk tenni minden akadályt az ő kegyelméből. Nem mindig ilyen látványosak azonban az Úr gondoskodásai életünkben. De egy biztos: akár látványos, akár nem, ő mindig gondoskodik rólunk. És azért mutatja meg sokszor látványosan, hogy erőt merítsünk, és felnövekedjünk akkor, amikor a gondviselés nem éppen látványos. Nem látványos például az, ha nem törik el a kezem, vagy a lábam. De tudom, hogy azért nem törik el, mert az Úr gondot visel rám. Nem látványos hogy megvan a mindennapi kenyerem, de ha az Úr már annak idején nem segített volna meg iskola, majd munkahely választásban, lehet, hogy ma nem lenne mit ennem. De dicsőítem az ő drága szent nevét, mert mindig gondoskodik rólunk. És hogy mekkora hatalommal? A bizonyságomban egyszerre többünkről gondoskodott. Látta szükségleteinket, meghallgatta imáinkat, és erősítette hitünket. Egy alkalmat felhasznált többünk javára. És ő még ennél is nagyobbakat tud cselekedni velünk!!! Az Úr áldását kívánom mindnyájatoknak!

Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz. Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolataimat. Járársomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod." - Zsoltárok 139, 1-3. Brazíliában történt. Egy betörő este behatolt a házba. Amikor zajt hallott gyorsan bebújt az ágy alá. Rémületére az egész család abban a szobában gyűlt össze, ahol ő elbújt. Azután az történt, hogy az apa erre az ágyra ült, fogott egy könyvet és feleségének és gyermekeinek egy oldalt olvasott belőle. Ezek csodálatos szavak: ilyenfélét a mi betörőnk még sohasem hallott. A felolvasás után az egész család letérdelt az imához. Az apa úgy fordult az Istenhez, mint egy jelenlevő baráthoz. Az ember sohasem gondolta, hogy ilyen bizalomteljesen és szabadon lehet Istenhez beszélni. Aztán mindnyájan lefeküdtek és csendes lett a ház. Akkor a behatoló előkúszott a rejtekhelyéből és még mindig reszketve menekülészerűen elhagyta a házat, anélkül, hogy valamit magával vitt volna kivéve - a titokzatos fekete könyvet, amely az asztalon feküdt. Ez egy Biblia volt. Buzgón elkezdte olvasni. Lassanként arra a meggyőződére jutott, hogy ebben a könyvben található meg az igazi boldogság titka. Hónapok múltak el amíg a mi emberünk egy napon Jézus Krisztus váltsághalála által hittel fordult Istenhez, bevallotta neki bűneit és bocsánatot nyert. Mit kellet még megtenni? A Bibliát a tulajdonosainak visszavinni, és a történetet nekik elbeszélni. Aztán ugyanabban a szobában köszönték meg az apa és a tolvaj az Úrnak, hogy őket a Krisztusban testvérekké tette.

Ha Isten csodálatosan cselekedett veled akkor mondd el bátran másoknak is!
Küldd el nekünk e-mailben bizonyságodat az okany.apostoli@gmail.com címre, és mi azt szivesen megjelenítsük az oldalon.
Várunk minden bizonyságot ami Istentől származik!

Bizonyságok - Tartalom
Júlia bizonysága Lakatos András megtérésének története Bea megtérésének története Molnár János és Lotti bizonysága A halálból feltámadt afrikai lelkész	Isten ma is gyógyít Az Úr gondviselése Minden utamat jól tudod Várjuk a te bizonyságodat is!

Molnár János és Lotti bizonysága
Kedves házaspárok! Szeretnénk Veletek megosztani életünk legjobb döntésének történetét! 16 éves házasok vagyunk férjemmel, 3 gyermek szülei. 1989-ben házasodtunk össze, s éltük a ,,mintaházasok" életét. Gyermekeink születése, nevelése töltötte be mindennapjainkat. Az ,,állami" munkahelyünk megszüntetésével - mely egyre alacsonyabb életszínvonalat biztosított számunkra - mint oly sok magyar ember, kényszervállalkozók lettünk. Üzletünk egyre bővült, nem panaszkodhattunk az anyagi javakra, de ahhoz, hogy mindig szinten tartsuk magunkat, és családunkat, férjemnek hetente több napot is vidéken kellett tartózkodnia, s ha hazajött is a munkával, vállalkozással kapcsolatos ügyek, problémák vettek körül bennünket. E közben én neveltem a három kislányunkat, dolgoztam, tanultam. Az együtt töltött napok pedig egyre inkább az egymás között felgyülemlett feszültség levezetésével teltek el. Házasságunk kiégett, megromlott, s még egy ,,harmadik" személy is jelentkezett vigasztalásomra, mely kapcsolatot szívesen fogadtam akkor. (Ez volt életem legrosszabb döntése). Először szépnek ígérkezett ez a helyzet, de később jöttem csak rá, hogy a házasságon kívüli kapcsolat mennyi keserűséggel jár, de akkor már késő volt. Többször fordult meg az öngyilkosság gondolata is a fejemben. Amikor már a válóperes ügyvéd előtt jártunk közbeavatkozott Ő - akinek az ,,örök" életünket köszönhetjük. Férjemet barátaink elhívták egy gyülekezetbe, ahol a vasárnapi igehirdetés témája ,,A családapa és férj szerepe a családban" volt. Férjem ebből megértette azt, hogy mit és hol rontottunk el, s még azon a vasárnapon őszinte bűnbánatot tartva befogadta az Úr Jézust a szívébe, s kérte a segítségét. S akkor Isten közbeavatkozott az életünkbe. Miután hazajött, mesélt nekem arról, hogy van remény arra, hogy helyrehozzuk az életünket, amiről persze én hallani sem akartam. Férjem kérésére adtam egy utolsó esélyt ,,magunknak", következő vasárnap egy álom hatására mégis elmentem vele abba a gyülekezetbe, s akkor éreztem először, milyen erővel vonz Isten magához, s Ő nem akarja azt, hogy széthulljon a házasságunk, s hogy a gyermekeink szenvedjék el a ,,válás" okozta fájdalmakat... Ennek ellenére a következő kedden elköltöztem otthonról a lányokkal. Mikor már egy hete külön laktunk gyermekeimmel a férjemtől, semmiben nem találtam örömöt. Az egy hét alatt átéltem a kínon kínját. Állandóan a szép emlékek jártak a fejemben, mégis éreztem, hogy egyedül képtelen vagyok a ,,döntést" meghozni, hogy visszaköltözzek az otthonunkba. Aki csak felhívott a gyülekezetből, mindenkitől azt kértem, hogy imádkozzanak értem, s én is azt tettem folyamatosan. A gyülekezet lelkipásztoraitól is nagyon sok bátorítást, tanítást kaptam. De mégis, úgy éreztem, hogy egy mély gödörben vagyok, ahonnét képtelen vagyok egyedül kijönni. Következő vasárnap - emlékszem - lementem a boltba délután, s ahogy kifele jövet kiléptem az ajtaján, úgy éreztem, mint ha valaki felemelt volna, s felhúzott volna a mélységből. Szabadnak éreztem magam, s azonnal meghoztam a döntést: másnap hazaköltözöm. Miután felhívtam a férjemet, s elmondtam neki a döntésemet, elmesélte, hogy Ő délután a gyülekezetben volt, s abban az időpontban, amikor a döntést meghoztam, közösen imádkozott értem a gyülekezet. Akkor tudtam - maga az Úr Jézus Krisztus volt az, aki felemelt engem. Másnap reggel azzal a mondattal kezdtem a visszaköltözést, hogy ,,Uram! Legyen a Te akaratod szerint!" S lett is. Attól a naptól fogva soha nem látott békesség, boldogság, megújult szerelem költözött otthonunkba, ami azóta is tart. Életünkben a legelső helyre Isten és az Ő igéje került! Őt követjük, s keressük az Ő akaratát, mert akkor megtanultuk, hogy Ő mindig a legjobbat akarja adni nekünk. Így vagyunk igazán boldogok, s erre a pecsét mindig a gyermekeink ragyogó arca, mikor közös családi programokon átölelve bennünket boldogan mondják: ,,Anya! Apa! Olyan jó, hogy nekünk ilyen boldog családunk van!"
Molnár János és Lotti

A halálból feltámadt afrikai lelkész
Üzenetet hozott a mennyből "Rémesen zavarban voltam, mert csak egy szál nadrág volt rajtam, és az a rengeteg ember ott kavargott körülöttem" - emlékszik vissza feltámadása pillanatára Daniel Ekechukwu. Ekechukwu azóta Reinhard Bonnke német evangélista oldalán járja a világot, hogy minél több embernek elmondja halálon túli tapasztalatait és feltámadását, átadva az üzenetet, amiért visszajött. Daniel Ekechukwu, kezében a saját halotti bizonyítványával. Visszajött "Rengeteg keresztény gyülekezetbe meghívnak azóta, sok-sok faluba, hogy elmondjam, ami velem történt. Ahogy beszélek, nagyon sokan megtérnek, és átadják az életüket Jézus Krisztusnak" - mesél Ekechukwu arról, hogy feltámadása óta nemcsak saját élete, de ennek nyomán számos más em-ber élete is megváltozott. Történetét azóta több nigériai napi- és hetilap is feldolgozta, az eset tanúi pedig filmen számolnak be tapasztalataikról. Daniel Ekechukwut 2001. november 26-án halálos baleset érte, amikor autója fékje egy lejtőn felmondta a szolgálatot. Nem halt meg azonnal, csak a mentőautóban, miközben egy másik kórházba, saját orvosához akarták szállítani, ahova azonban már csak halottan érkezett meg. A halál beálltát több orvos is megállapította, majd a testet a halottasházba szállították balzsamozásra. Felesége nem nyugodott bele a halálába, és hosszas huzavona után elérte, hogy férje holttestét Onithsába szállítsák, ahol Reinhard Bonnke német evangélista tartott összejövetelt több mint húszezres keresztény tömegnek. A hívők intenzív imát kezdtek Danielért, aki hamarosan elkezdett lélegezni, mire a jelenlevők masszírozni kezdték még mindig merev végtagjait. Lassan viszszatért belé az élet, és a több mint húszezer ember valódi feltámadást ünnepelhetett. Daniel azóta csatlakozott Reinhard Bonnke "Christ for all Nations" (CfaN) szolgálatához, hogy amerre jár, beszámoljon élményeiről. "Még beszéltem a feleségemhez, amikor megláttam két férfit magam mellett - idézi fel Daniel utolsó perceit a mentőautóban, útban egyik kórházból a másikba. - Ruházatuk és nézésük pillanatnyi kétséget sem hagyott afelől, kik lehetnek, és miért jöttek. Beszélni akartam, de csendre intettek. Kétfelől kézen fogtak, és elhagytuk a mentőautót. Ezen a ponton vált világossá számomra, hogy gyakorlatilag már halott vagyok." Nneka, a feleség visszaemlékezése szerint csak a harmadik kórházban találtak ügyeletes orvost, aki azonnal megállapította a halál beálltát, és kérte, hogy vigyék el Daniel testét, mert ő már nem tud mit tenni. "Megdöbbentő... - summázza a hatást a halált megállapító dr. Anuebunisa. - Egy halott, aki él..." A halotti bizonyítvány Daniel testét azután egy halottasházba vitték, hogy bebalzsamozzák. A balzsamozó visszaemlékezése szerint azonban ez lehetetlen volt, mert ahányszor megpróbálkozott azzal, hogy a halott testébe a bomlást akadályozó vegyi anyagot fecskendezzen, egy furcsa erő mindannyiszor megakadályozta, hátratántorítva őt a testtől. Ezen még a sokat tapasztalt, megmagyarázhatatlan jelenségekhez szokott hullamosó is fennakadt, úgyhogy egy időre feladta a próbálkozást. Éjszaka tovább folytatódtak a rejtélyes események. A hullaházból hangos zene, éneklés és tapsolás hallatszott, amely mindannyiszor abbamaradt, amikor megpróbált belépni az épületbe. Másnap kollégáival együtt sem voltak képesek elkezdeni a balzsamozást, mivel ismét nem tudtak közel kerülni a testhez, amelyet végül a Daniel halálába belenyugodni képtelen özvegy vitt el a helyszínről. Nneka tudta, hogy Reinhard Bonnke Onitshában szolgál, ezért kiharcolta a családnál, hogy elvihesse férje háromnapos holttestét. Onitshában nem kis nehézségekbe ütközött, hogy a Grace of God miszszió épületébe egy halottal bejussanak. "Az épület előtt folyó vitáról Bonnke is értesült, és személyesen utasította a biztonsági őröket, hogy engedjenek be minket - meséli Nneka. - Akkor is csak úgy mehettünk be, hogy Danielt kivették a koporsóból, és karjánál fogva cipelték be egy alagsori helyiségbe, hogy az emberek ne ijedjenek meg." Daniel természetesen a hullamerevség állapotában volt ekkor, így a segítőknek nem volt könnyű dolguk, amikor bevitték és két összetolt asztalra fektették. "Olyan volt a teste, mint a szárított hal" - jegyzi meg az egyik pásztor, aki a többiekkel együtt imádkozott Daniel feltámadásáért. "Amikor a két angyal kihozott a mentőautóból, átadtak egy másik angyalnak, aki magával vitt, hogy mutasson valamit - szól Daniel beszámolója. - Először a Paradicsomba vitt... Embereket láttam olyan fehér öltözetben, mint amilyen az angyalokon is volt. A testük úgy fénylett, hogy angyaloknak hittem őket, de a velem lévő angyal azt mondta, ők is emberek: ők azok, akik a földön élve Istent szolgálták, a hitüket Krisztusba vetették, és igazak voltak... Istent dicsőítették, pontosan együtt énekelve és emelve a kezüket, mintha valami egyszerre mozgatná őket. Annyira megragadott, amit láttam, hogy szerettem volna csatlakozni hozzájuk, de az angyal nem engedett... Ezután egy nagy palotához mentünk, amelyről az angyal elmondta, hogy Jézus készítette el azok számára, akik az utolsó napon igaznak találtatnak. Az épületet össze sem lehet hasonlítani semmivel, ami a földön található. Az angyal azt mondta, hogy a palota készen áll, de a szentek még nem készek. Jézus azért késlekedik, mert az egyház még nincs készen... Ezután az angyal egy szempillantás alatt egy hatalmas kapu elé vitt, amely a pokol kapuja volt. Ahogy a kapu kinyílt, elgyötört emberi arcokat láttam, mindenféle fajú és bőrszínű embereket... Nem láttam mást, mint egy furcsa erőt, amely kínozta őket. Nem volt tűz, nem láttam lángokat, de olyan volt, mintha tűzben égtek volna, és a szenvedésük kibírhatatlan volt... Egy hatalmas árok választott el a pokol kapujától... Az egyik ember a nevemen szólított, és azt mondta: ő is pásztor volt a földön, de elsikkasztotta a gyülekezet pénzét... azt mondta, ha segítek neki kijönni, visszaadja a pénzt." Mindeközben Onitshában már javában folyt az ima Daniel holtteste felett. "Tudod, hogy ha most itt kellene maradnod, a pokolra kerülnél?" - figyelmeztette Danielt az angyal. Daniel utólagos elmondása szerint azonnal tudta, miről van szó, hiszen aznap reggel egy házastársi vita folytán haraggal vált el a feleségétől. "Most már sokkal jobban félem Istent, nem vagyok hajlandó veszekedni a feleségemmel. Ha kell, inkább bezárkózom a vécébe, de nem akarok házastársi panaszokkal foglalkozni többé, hogy meg ne haragudjak" - nyilatkozta Daniel nagyon komolyan a róla készített videofilmben. Az angyal elmondta Danielnek: a Lukács evangéliumában szereplő gazdag ember kérése ebben a generációban meghallgatást talál, és Isten megengedi, hogy egy feltámadt ember "bizonyságot tegyen nekik, hogy ide, e gyötrelemnek a helyére ne jussanak". (Lukács evangéliuma 16,28) "Az angyal azt mondta, vissza kell mennem, hogy utolsó figyelmeztetésként elmondjam az embereknek, amit láttam" - összegzi Daniel a kapott feladatot. "Amikor felébredtem, nagyon nagy zavarban voltam, mert csak egy szál nadrágot viseltem" - emlékezik Daniel (az imádkozók időközben lehúzták felsőtestéről a ruhát, miután megindult a légzése, hogy jobban masszírozhassák merev testét). "Egyfolytában a jegyzetfüzetét és a tollát emlegette" - meséli egy szemtanú. Daniel ugyanis azzal a paranccsal érkezett vissza, hogy jegyezzen fel mindent, amit hallott és látott. "Az angyal arra intett, hogy ennek a figyelmeztetésnek be kell járnia a világot. A régi életemnek vége, és szabad vagyok, elmegyek bárhova, hogy bizonyságot tegyek a feltámadásomról". "Azt tanácsolom a makacskodóknak és azoknak, akik haboznak elkötelezni magukat, hogy nyissák meg a szívüket, mielőtt még túl késő lesz. Az élet realitása nyilvánvalóvá fog válni. Amit most látunk, olyan, mint egy álom. Egy pillanat alatt semmivé lehet. A pénzed, a házad, a szépséged, a kocsid... nem fogok emlékezni egyikre sem, de Isten áldása bennem van. Amikor halott voltam, nem emlékeztem semmire, csak Isten áldására. Az emberek, akár hívők, akár nem, ezt nem hiszik el, mert még élnek. De el kell hinniük, mert túl késő lehet... Azt tanácsolom mindenkinek, hogy fusson az életéért, mielőtt túl késő lesz... Ha Isten Szelleme most megítél minket, akkor elkerüljük az újabb ítéletet. Isten Szelleme megmondja nekünk, mi a jó, és mi a rossz. De ha nincs benned Isten Szelleme, nem tudod, mi a jó, és mi a rossz. Lehet Bibliád, járhatsz templomba, de a végén ítéletre kerülsz. Most szólok, mielőtt túl késő lenne..."

Isten ma is gyógyít
2006 májusa óta szenvedtem visszatérő gerincpanaszok miatt. Az MR vizsgálat már júniusban kimutatta, hogy az utolsó gerinc csigolyánál egy hatalmas porckorong darab kiszakadt a helyéből és beleszorult az idegcsatornába. Ezért szinte tűrhetetlen és csillapíthatatlan fájdalmaim voltak. Állapotom rosszabbodása miatt október elején végre műtétre határozta el magát a sebész. A beavatkozásra október 5-én került sor. Aznap reggel is az Útmutató szerint olvastam az Igét, ahol ez állt: Mert tudom hogy ez (a műtét) nékem idevességemre lesz a ti (a gyülekezet) könyörgésetek által és a Jézus Krisztus Lelkének segedelme által (Fil 1,19). Amaz én esengő várásom és reménységem szerint, hogy semmiben meg nem szégyenülök, hanem mint mindenkor, úgy most is, nagy bátorsággal fog magasztaltatni Krisztus az én testemben. (Fil.1:19-20) Ezzel a bizonyossággal toltak be a műtőbe. Tudtam, hogy sokan, sok helyen imádkoznak értem, de egy valamire még figyelmeztetett az Úr, mielőtt elaludtam volna. Orvosok és betegek egyaránt azt mondták, hogy műtét után lesznek még rossz napjaim, a fájdalom csak sokára és lassan fog megszűnni. Azt mondtam az Úrnak: Te vagy a fájdalmak férfia- kérlek, viseld az összes várható műtét utáni fájdalmat. Átadok Neked minden fájdalmat és minden esetleges műtéti szövődményt, (részletesen felsoroltam őket) ámen. Azután következett néhány kábultan átaludt óra, amikor eltávolították a kiszakadt részt és a maradék hasznavehetetlen porckorong darabot pedig kikaparták. Ezentúl ez a két csigolya kötőanyag nélkül, mereven kapcsolódik egymáshoz- idővel össze fog csontosodni, de ennek az izületnek a mozgása mindörökre elveszett. Amikor késő este magamhoz tértem az altatás kábulatából, az volt az első gondolatom: de hát nekem nem fáj semmim! Hogy lehet ez? Gondolkodni kezdtem: talán megbénultam és azért nem érzek semmit? Megpróbáltam felhúzni a műtét előtt alig mozgó bal lábamat: könnyedén- és főleg minden fájdalom nélkül- sikerült. Tehát nem bénultam meg! Akkor legalább a sebnek fájni kellene! Hogy tudok én most a hátamon feküdni?! Talán nem is operáltak meg? Óvatosan megtapogattam magam: egy műanyag cső jött ki a hátamból, a tartalma a nyakamba akasztott zacskóba csordogált. Ilyen ékszerem nem volt azelőtt, tehát biztosan megoperáltak! A nővér észrevette, hogy felébredtem, és mozgolódásomat a fájdalom jelének tekintette. Rögtön megkérdezte: Bekössem a fájdalomcsillapító infúziót? Már ide van készítve! Köszönöm, de nincs fájdalmam. Kissé csodálkozott és óránként megkérdezte: még mindig nincs fájdalma? Nem kér legalább egy injekciót? Nem, mert nincs miért. Másnap a váltás után újabb nővér érkezett: Reggeli előtt, vagy után kössem be a fájdalomcsillapító infúziót? Se előtte, se utána nincs miért! Nem akart hinni a fülének: A férjemet a közelmúltban hasonló bajjal operálták. Ő ébredés után az ágyat rázta és üvöltött fájdalmában. A többi beteg is alig szokta várni, hogy megkapja a fájdalomcsillapítót. Sokan még hetek-hónapok múlva is bejárnak erre az infúzióra. Maga pedig egyáltalán nem kér?! Nem, mert nincs miért! A Fájdalmak Férfia teljesen átvette a műtét utáni fájdalmakat! Azóta is könnyedén, fájdalom nélkül tudok mozogni. Természetesen érzem, hogy valami történt a hátamban, de ez nem hasonlítható a műtét előtti szenvedésekhez. Amikor valamelyik műtét utáni szövődmény kezdte volna előretolni a tüneteit, csak annyit mondtam: gonosz, menj innen, ezt a dolgot én már átadtam Jézusnak! Minden tünet azonnal megtorpant és elmúlt. Másnap fel tudtam kelni, pár napon belül pedig már minden segédeszköz nélkül járni is. Első naptól kezdve speciális, testre szabott tornával segítette elő a gyógytornász, hogy a kiesett izület funkcióját más izmok segítségével pótoljam. Csodálkozva láttam, hogy sorstársaim hónapok alatt jutottak el annyi mozgásra, mint én két hét alatt! Ezt látva a gyógytornász is megjegyezte: Ugye azért tudja, hogy magával nem mindennapi dolog történik, nem ez a szokásos menetrend! Igen, tudom, velem nem mindennapi dolog történt, történik: tudom, hogy szó szerint igaz lett a műtét előtt olvasott Ige: a ti imádságaitok, és a Szent Szellem által nagy bátorsággal magasztaltatik Krisztus az én testemben! Hiszem, hogy nem fogja abbahagyni ezt a munkát, amíg teljesen be nem végzi!

Az Úr gondviselése
Arról szeretnék bizonyságot írni, hogy mi módon mutatja meg az Úr mindennapjainkban gondviselését. Még azokban a dolgokban is, amelyek tán nem is a legfontosabbak, de szükségünk van rá. Ahogy az ige mondja: még a hajszálaink száma is nyilván van tartva. Történt egy nyári hétköznapon, hogy édesanyámmal arról tanakodtunk, hogy a telkünkön, mely Piliscsabán van, le kéne vágni a füvet, meg a gazt. Ha ugyanis ennek nem teszünk eleget, az önkormányzat súlyosan megbirságol. A helyzetet nehezítette, hogy egyrészt villanyüzemű gépet nem tudunk használni áram híjján, másrészt pedig ami gyenge fűkaszánk van (egyszerű damilos), azzal egy hétig tartott volna a derékig érő fű és gaz lenyírása. Édesanyám azt tanácsolta, hogy keressek valami ismerőst, aki vállalná a lenyírást, de én ilyet nem ismertem. Következő szombaton az imaházból az egyik testvérrel jöttem el. ő megkérdezte, mi a programom jövő szombaton. Én mondtam neki, hogy sajnos mindenképpen ki kell mennem a telekre, és megpróbánom lenyírni a füvet, bár esélyem sincs rá. Mire ő felkínálta, hogy szívesen segít, és neki megfelelő gépe is van. Meg egy platos kisteherautója, amivel el tud jönni, amire fölférnek a gépek. Hát, igencsak örültem ennek: nem is számítottam ilyen gyors segítségre. De ez még nem minden! Történt ugyanis, hogy következő kedden a lelkipásztorunk fia örömmel közölte velem, hogy több éves imádsága úgy néz ki, meghallgatásra találtatott: egy testvér ugyanis Tokodon (Dorog mellett) felajánlott egy zongorát neki, ingyen. Csak annyi volt a kérés, hogy minél hamarabb hozzuk el, mert különben tüzifa lesz belőle. Mikor a lelkipásztorunk fia ezt elmondta, (merthogy az volt az imakérése, hogy az imatermünkben legyen egy zongora) még nem tudta, hogy milyen állapotban van a zongora, és hogy mi módon kerülhet az Budapestre. Épp ezen sopánkodott, amikor eszembe jutott, hogy én szombaton megyek a telekre a platós járművel füvet nyírni. A mi telkünk Piliscsabán van, onnan Dorog (és Tokod) kb. 20-25 km. Hát igen! Az Úr nemcsak segítséget rendelt a fűnyíráshoz, nemcsak zongorát rendelt Budapestre, de még rendelt szállító járműveket is! Minden csodálatosan alakult. Ez volt kedden. Pénteken elmentünk, megnéztük a zongorát, bár én már tudtam, hogy ennyi dolog után nem lehet rossz a zongora. A lelkipásztorunk fia megnézte, és örömmel állapította meg, hogy jó, elhozhatjuk. Így érkezett el a szombat. Elmentünk a telekre. A testvér akkora motoros fűkaszát hozott, amit csak hárman tudtunk leemelni a platóról. Budapesti lévén életemben nem láttam ekkora ,,üzemi" gépet. Csak egy pici gépben reménykedtem, amivel dolgozhatunk kb. egy napot... ,de az Úr nem fukarkodott: ezzel a nagy géppel bő egy óra alatt lenyírtuk a telket. Kegyelmes volt az Úr, mert amig odafelé utaztunk, szakadt az eső, de amikor a telken voltunk, nem esett. Utána indultunk a zongoráért Tokodra. Óriási felhőszakadásban tettük meg azt a fél órát, de az Úr megint velünk volt. Mire Tokodra értünk, elállt az eső. A többiek csak értetlenkedtek, mikor azt mondtam, hogy mire odaérünk nem fog esni, és ebben teljesen biztos voltam (hála az Úrnak, aki addig már annyi bizonyságot adott). Nem csodálkoztam rajtuk, hisz akkora volt az eső, hogy alig láttunk ki az autóból. Megérkeztünk tehát Tokodra, az eső elállt, a zongorát épségben felpakoltuk, leponyváztuk, majd elindultunk haza, Budapestre. Természetesen megint elindult az eső, de ez már nekünk nem árthatott. Volt tehát aznap csodálatos fűnyírás, ajándék zongora, bezárt égi csatornák, amikor arra volt szükség, de legfőképpen csodálatos bizonyságok, és jó testvéri közösség, dicsőség érte az Úrnak. Már vagy két hónapja történt ez a dolog, de még mindig bőségesen tudok és tudunk belőle meríteni, ha nehezebb napjaink vannak. Mert minket, az Úr gyermekeit a bizonyságoknak igen nagy fellege vesz körül, hogy félre tudjunk tenni minden akadályt az ő kegyelméből. Nem mindig ilyen látványosak azonban az Úr gondoskodásai életünkben. De egy biztos: akár látványos, akár nem, ő mindig gondoskodik rólunk. És azért mutatja meg sokszor látványosan, hogy erőt merítsünk, és felnövekedjünk akkor, amikor a gondviselés nem éppen látványos. Nem látványos például az, ha nem törik el a kezem, vagy a lábam. De tudom, hogy azért nem törik el, mert az Úr gondot visel rám. Nem látványos hogy megvan a mindennapi kenyerem, de ha az Úr már annak idején nem segített volna meg iskola, majd munkahely választásban, lehet, hogy ma nem lenne mit ennem. De dicsőítem az ő drága szent nevét, mert mindig gondoskodik rólunk. És hogy mekkora hatalommal? A bizonyságomban egyszerre többünkről gondoskodott. Látta szükségleteinket, meghallgatta imáinkat, és erősítette hitünket. Egy alkalmat felhasznált többünk javára. És ő még ennél is nagyobbakat tud cselekedni velünk!!! Az Úr áldását kívánom mindnyájatoknak!
Zárai Gergő, Budapest

Minden utamat jól tudod
Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz. Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolataimat. Járársomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod." - Zsoltárok 139, 1-3. Brazíliában történt. Egy betörő este behatolt a házba. Amikor zajt hallott gyorsan bebújt az ágy alá. Rémületére az egész család abban a szobában gyűlt össze, ahol ő elbújt. Azután az történt, hogy az apa erre az ágyra ült, fogott egy könyvet és feleségének és gyermekeinek egy oldalt olvasott belőle. Ezek csodálatos szavak: ilyenfélét a mi betörőnk még sohasem hallott. A felolvasás után az egész család letérdelt az imához. Az apa úgy fordult az Istenhez, mint egy jelenlevő baráthoz. Az ember sohasem gondolta, hogy ilyen bizalomteljesen és szabadon lehet Istenhez beszélni. Aztán mindnyájan lefeküdtek és csendes lett a ház. Akkor a behatoló előkúszott a rejtekhelyéből és még mindig reszketve menekülészerűen elhagyta a házat, anélkül, hogy valamit magával vitt volna kivéve - a titokzatos fekete könyvet, amely az asztalon feküdt. Ez egy Biblia volt. Buzgón elkezdte olvasni. Lassanként arra a meggyőződére jutott, hogy ebben a könyvben található meg az igazi boldogság titka. Hónapok múltak el amíg a mi emberünk egy napon Jézus Krisztus váltsághalála által hittel fordult Istenhez, bevallotta neki bűneit és bocsánatot nyert. Mit kellet még megtenni? A Bibliát a tulajdonosainak visszavinni, és a történetet nekik elbeszélni. Aztán ugyanabban a szobában köszönték meg az apa és a tolvaj az Úrnak, hogy őket a Krisztusban testvérekké tette.
Németből fordítva. P. E.

Várjuk a te bizonyságodat is!
Ha Isten csodálatosan cselekedett veled akkor mondd el bátran másoknak is! Küldd el nekünk e-mailben bizonyságodat az okany.apostoli@gmail.com címre, és mi azt szivesen megjelenítsük az oldalon. Várunk minden bizonyságot ami Istentől származik!